Voltak idők, amikor kétségbeesetten próbáltam megtalálni a hivatásomat – tulajdonképpen meg is találtam, de az elején úgy gondolkoztam, hogy ezt a hivatást csak egy zárt közösségben tudnám megélni. (FYI: vallásos körökben a hivatás elsősorban nem munkát jelent, hanem hogy valakinek a házasság-e az útja – vagy esetleg Mt 19:12.) Ennek érdekében a huszas éveim elején egy csomó lelkigyakorlaton részt vettem különböző közösségeknél. Tényleg nagyon komolyan vettem ezt a dolgot, ami abból is látszik, hogy a természetemmel totál ellenkezik a közösségbe járás – mégis megpróbáltam összeszedni magam a nagyobb jó érdekében.
Mármint nem tartom rossznak a lelkigyakorlatokat, mert valakinek biztosan segítenek, de én majdnem mindig azt tapasztaltam, hogy inkább leszívnak, mint feltöltenek – ami egy „me problem” úgymond, mert a saját zárkózottságom és szorongásom okozza, hogy feszengek idegen emberek között. És amúgy rossz azt írni, hogy idegenek – mert valójában nem azok, hiszen összeköt minket a Jézus iránti szeretetünk, de... ők akkor is olyan emberek, akikkel korábban sohasem találkoztam, ennek ellenére mégis ott van a kimondatlan elvárás, hogy mondjunk egymásnak okosakat (pl. kiscsoportos beszélgetésekben). Én erre mindig baromira rástresszeltem, és sokszor nem is tudtam odafigyelni a többiekre, mert magamban már előre fogalmazgattam a mondandómat, hogy legalább két-három épkézláb mondat kijöjjön belőlem... 🥴 Plusz ugye két program között mindig megy a small talk, ami szintén nagyon nehéz nekem – paradox módon éppen azért, mert a lelkigyakorlatokon mindig nagyon kedvesek és közvetlenek az emberek, ezáltal pedig kötelességemnek érzem, hogy én is úgy csináljak, mintha ezer éve barátok lennénk.
Szóval mindig nagyon feszengtem, de úgy voltam vele, hogy ha ez az ára a hivatásom megvalósulásának, akkor kibírom valahogy.
Egyszer egy többnapos lelkigyakorlaton is részt vettem – szóval ott is aludtunk a rendházban, ami lowkey crazy volt. Egy kedves lánnyal kerültem egy szobába, és bár a lelkigyakorlat ideje alatt végig silentium volt (magyarul nem beszélgethettünk – milyen kár, nem...? 😜😏), kipakolás közben azért váltottunk pár szót, bemutatkoztunk egymásnak... stb. Elmondta, hogy ő itt több embert is ismer (a szervezők és a résztvevők közül egyaránt), és kifejezetten csodálkozott, hogy én nem. Ekkor mondta azt, ami azóta is velem maradt – hogy szerinte bátor vagyok, amiért csak így eljöttem az ismeretlenbe.
Ha jobban belegondolok, van benne valami... Hajlamos vagyok mindig csak a rosszat látni magamban, de valójában tudok bátor is lenni, hogyha arra van szükség. A legtöbb dolog esetében kétszer is meggondolom, hogy megéri-e, de ha Jézusról van szó, nem gondolkozom. Igazság szerint az elmúlt évek során egy csomó olyan dolgot tettem, amit „ép ésszel” nem csináltam volna.
És szerintem ezzel nemcsak én vagyok így. Ezeket a sorokat neked is írom. Belegondolsz néha, mennyi mindent teszel napi szinten...? Biztosan veled is volt már olyan, hogy mondjuk egy fontos esemény előtt egész éjjel álmatlanul forgolódtál, reggel meg remegő kézzel szedted magadra a ruháidat... A buszon előre gyakorolgattad magadban, hogy mit fogsz mondani... A helyszínen mosolygással próbáltad elrejteni a szorongásodat... És mégis SIKERÜLT.
A legszomorúbb az egészben, hogy mindezért el sem akarod fogadni a dicséretet, mert úgy vagy vele, hogy úgysincs más választásod, mint szorongva is csinálni. Ez talán igaz, de... ez nem zárja ki a bátorságot, mert lehet, hogy hatalmas belső küzdelmek árán jutottál el odáig, ahol most vagy. Lehet, hogy mások röhögve veszik ugyanezeket az akadályokat – te viszont megküzdöttél, és győztél. De ne vedd természetesnek a győzelmet. Igenis meg kellene ünnepelned valamivel. Legalább azzal, hogy megengeded magadnak az örömöt.
Nézz fel az égre, adj hálát Jézusnak – és hazafelé menet vegyél magadnak egy csokit...! ☺️🍫
–
A.