(Amúgy ez a sztori már vagy egy hónapja történt, de csak most jött az ihlet, hogy legépeljem. 🥴)
Eléggé (el)bizakodva mentem oda az állásinterjúra, amely valójában egy egész napos pszichológiai vizsgálat volt. A nap nagy részében a folyosón várakoztam, amíg a többieket vizsgálták, és közben odajött egy csomó dolgozó biztatni (🥰🥰), hogy sima ügy lesz bejutni. Szó szerint úgy fogalmaztak, hogy mindenkit felvesznek, aki nem egy „idegroncs”... Én meg – bár tudtam magamról, hogy diagnosztizált mentális beteg vagyok (szorongásos depresszió) – abban bíztam, hogy a nagyobb jó érdekében képes leszek úgy csinálni, mintha „normális” lennék. Elvégre erről szól az egész életem.
Az alapján, hogy az előző munkahelyemen képes voltam két mosdóban sírás között nevetgélve beszélgetni a munkatársaimmal és a betérő ügyfelekkel, majdhogynem kijárna nekem egy színművészi diploma – legalábbis ezt gondoltam, de a pszichológiai vizsgálaton nem volt elég a tudományom, mert a pszichológus simán kiszűrte a teszteredményeimből, hogy valami „nincs rendben” velem... 🥴 A vizsgálat végén egy oszlopdiagramon szemléltette az eredményeimet. Furcsa volt így látni a lelkemet... A diagramnak voltak nagyon magas és nagyon alacsony oszlopai – a pszichológus elmondása szerint az alacsony oszlopok ahhoz kapcsolódnak, ahogyan önmagamat látom, a magasak pedig ahhoz, ahogyan másokat. Utána még sok mindent mondott, de nem nagyon maradt meg bennem – nagyjából csak a szokásosról volt szó, amit már amúgy is tudtam, pl. hogy nincsen semmi önbizalmam, illetve hogy túlérzékeny vagyok... stb. Bár az utóbbival kapcsolatban azt hittem, kifejezetten előny ennél a munkánál, ha nem egy nulla empátiával rendelkező ember csinálja (kríziskezelés). Ugyanakkor abban egyet kell értenem a pszichológussal, hogy hosszabb távon valószínűleg tönkretenne egy ilyen állás... A szívem mélyén mégis bíztam benne, hogy az Úr Jézus segedelmével talán képes lennék hatékonyan működni – de úgy tűnik, Ő sem ide szánt engem...
Bár nem vettek fel, azért nem volt teljesen értelmetlen elmenni a vizsgálatra, mert a teszteredmények alapján – ha magamról nem is – másokról megtudhattam egy új dolgot.
A vizsgálat része volt egy 400+ tételes személyiségteszt, amelyben egyszerűen csak igennel vagy nemmel kellett válaszolni az egyes állításokra. Én ezt – és ez volt a legnagyobb hibám – igyekeztem őszintén kitölteni, mert nem gondoltam volna, hogy a válaszaim leleplezik a mentális állapotomat. Még örültem is, hogy nem kell nagyon megjátszanom magamat. 🥴 De ezek szerint egy „normális” embernek még néha sincsenek olyan gondolatai, hogy pl. értelmetlen az élete. Erre én simán beírtam az igent, mert naivan azt hittem, mindenki megkérdőjelezi néhanapján, hogy értelmesen él-e... De akkor ezt csak az „idegroncsok” csinálják...?
A pszichológus szerint „ijesztő” ilyenekre gondolni.
Pedig szerintem kifejezetten jó tenne mindenkinek, ha néha elgondolkozna ilyen „ijesztő” dolgokon, hogy ne akkor kelljen ténylegesen megijednie, amikor már késő. Ha időnként mindenki magába szállna, talán nem itt tartanánk mint emberiség. De a legtöbb ember nem kérdőjelezi meg önmagát – főleg nem azok, akiknek a legjobban kellene... Ha egy átlagember – mint te vagy én – nem gondolkozik ilyesmin, a legrosszabb, ami történhet, hogy élete végén lesz benne egy kis megbánás. De aki úgy nem gondolkozik ilyesmin, hogy sok ember életére van hatással, az tömegeknek okozhat beláthatatlan károkat... Az ilyen ember a h4lála óráján nem azt bánja, hogy rosszul élte az életét, hanem hogy nem folytathatja tovább. Ezért próbálják egyesek alternatív módokon meghosszabbítani az életüket, akár a végtelenségig – ahogyan azt pl. a »Cassandra« (2025) c. sorozatban láthattuk. De már most garantálom, hogy az ilyen törekvésekből nem lesz semmi – vagy ha lesz is „valami” (ami életnek nem nevezhető), még a feltalálói is azt fogják kívánni, hogy akkor tört volna el a kezük, amikor belevágtak a projektbe.
Szóval előbb vagy utóbb mindannyiunknak el kell számolnia az életével, úgyhogy érdemes lenne addig cselekedni, amíg nem késő, nem...?
–
A.