„Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj, életem reménye!”
(Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne neki)
Amúgy ha már az élet értelmetlenségénél tartunk... Néha úgy érzem, mintha az életem egy koreai drámafilm lenne a 90-es évekből. Nem mintha olyan sok koreai drámafilmet láttam volna azokból az időkből (vagy egyáltalán), de az elmúlt hetekben megnéztem egy párat. Tizenévesként nem voltam nagy KPop-rajongó, így mindeddig kimaradt az életemből a koreai kultúra iránti érdeklődés, szóval – mint valószínűleg nagyon sok embernek – a gateway nekem is a »Squid Game« képében jött el nemrég. Bár az ízlésemnek kicsit brutál volt, Lee Jung-Jae mosolya valahogy ott tartott – és még mindig ott tart – a képernyő előtt. Szó szerint átragad rám a mosolygás, valahányszor ránézek az emberre... 🥹🤭
Úgyhogy elhatároztam, hogy megnézem JJ összes filmjét, amely valamilyen formában megtalálható a neten – ennek során pedig feltűnt, hogy néhány régebbi filmjének tök furcsa a befejezése. Vagyis hát olyan... semmilyen. De nem azért, mert sz@r a forgatókönyv, hanem mert szándékosan írták ilyenre.
Ott van pl. a »City of the Rising Sun« (1999), amelyben Jung Woo-Sung-gal játszanak ilyen korombeli (mid 20s) srácokat, akik nagyon nem találják a helyüket a világban. JJ karaktere full illegális dolgokkal foglalkozik, egy csomó embernek tartozik, lehúzza a saját anyját és szerencsejátékozik – szóval nagyjából úgy kell elképzelni, mint amilyen Seong Gi-Hun lehetett kiskorában. 😭🙏 (Sőt szerintem a »Squid Game« első része tele van utalásokkal erre a filmre. Illetve ha jobban belegondolok... JJ karakterének neve ebben a filmben Hong-Gi. Hong-Gi – 홍기. Gi-Hun – 기훈. Hááát... nem tudom. Lehet, hogy ezt már csak belemagyarázom.)
Később JJ karaktere összebarátkozik WS bokszoló karakterével, és onnantól együtt folytatják az illegális ügyleteket. WS úgymond JJ verőembere lesz. 🤭 Ő egyébként azért szorul rá, hogy JJ-vel közösködjön, mert egy betegség kezdi ellehetetleníteni a bokszolói karrierjét.
Te meg mint néző ülsz ott majdnem két órán keresztül... és várod, hogy történjen már valami pozitív változás az életükben – pl. egy tisztességes munkalehetőség vagy egy egészséges kapcsolat révén... Vagy hogy egy bunyó után „megvilágosodva” térjenek magukhoz... De semmi. 🥴 Észreveszed, hogy már csak tíz perc van hátra a filmből, és még mindig nem fordult jobbra a helyzetük... És végül megérkezel az utolsó jelenethez, ahol a srácok csak... nézik a napfelkeltét, miközben az az ikonikus szám megy a háttérben, és a szívük mélyén tudják, hogy ez a nap sem lesz más, mint az eddigiek.
És itt ér össze a fikció a valósággal – legalábbis az enyémmel biztosan.
Csak nézed feljönni a Napot sokezredszerre is – nem tudom, hány szodzsuval a szervezetedben, és fogalmad sincs, meddig süllyedhet még ez a világ.
A forgatókönyvírót részben az 90-es évek végén kialakult koreai pénzügyi válság inspirálhatta, amikor rengetegen elvesztették az állásukat és a jövőképüket. Tulajdonképpen meg lett főzve egy egész generáció... A filmbeli srácok sem jókedvükben nem jutnak egyről a kettőre, hanem mert nincsenek előttük lehetőségek.
Szerintem ezt sokan szintén átérezzük a Z-generációból... 🥹 Persze minden ember meg van róla győződve, hogy a saját generációja szív a legtöbbet. Amikor az idősebbek előadják, hogy ők aztán igazán sokat szívtak, bezzeg a mai fiatalok így meg úgy, akkor valamilyen szinten megértem őket. Tényleg. Amikor a nagyszüleim gyerekek voltak, volt olyan, hogy éhesen kellett lefeküdniük. Volt olyan, hogy valakinek nem volt lehetősége továbbtanulni, mert egyszerűen hiányoztak az anyagiak – ehelyett sokukat elküldték dolgozni, amilyen korán csak lehetett. Arról nem is beszélve, hogyan bántak akkoriban a nőkkel... Szóval megadom a boomereknek, hogy ez nagyon nehéz lehetett. Az én generációmnak többnyire (!) már nem kell éheznie, és nem kell férjhez mennünk, ha nem akarunk. Ha a boomerek szemszögéből nézzük, akkor tényleg mindenünk megvan.
Csak éppen jövőnk nincsen. Mert egy olyan világba születtünk bele, ahol kiszámíthatatlan, hogy mi lesz holnap.
Én konkrétan egy héttel a WTC tragédiája előtt születtem – a szüleim a kórház tévéjén nézték, hogyan omlanak össze a felhőkarcolók, és közben talán meg is bánták (ha addig nem bánták 🥴), hogy gyereket hoztak a világra. A tragédia napja majdhogynem prófétai jelentéssel bír a generációm számára, hiszen azóta is a hírek tartanak szorongásban mindannyiunkat. 24/7 zúdulnak ránk a rosszabbnál rosszabb hírek a nagyvilágból, természeti katasztrófák és „háborúk hírei” (Mt 24:6)... Vagy ott volt a 2001-esek első kollektív reality checkje, amikor az érettségi évében határozatlan időre bezártak az iskolák a COVID-világjárvány miatt... Két évvel később háború tört ki a szomszédunkban... Az egyetemi éveink alatt berobbant az AI – ami konkrétan értelmetlenné tette a tanulmányainkat. Állandó szorongásban élünk „annak sejtésétől, ami az egész földre vár”... (Lk 21:26)
Ennek ellenére az idősebbek folyamatosan azzal cseszegetnek minket, hogy nem vagyunk kitartóak, hogy nem akarunk megszakadni a munkában, hogy nincsen bennünk ambíció – de kérdem én, miért lenne...?
A nagyszüleimnek lehetett akármilyen megerőltető a munka, a szemük előtt többnyire ott lebegett valamilyen cél, amiért volt értelme csinálni. De az én generációmnak milyen célja legyen...? A legtöbbünknek soha nem lesz saját háza vagy lakása, mert az ingatlanárak az egekben vannak. (A filmben is elhangzik, hogy JJ karaktere max. akkor jutna saját ingatlanhoz, ha 60 évig spórolna rá... 🥴) Sokunk továbbá úgy gondolja, hogy ebben a rothadó világban gyereket vállalni sem lenne fair. Nem mindannyian azért nem vállalunk ám gyereket, mert önző r1b1k vagyunk (ahogyan gyakran mondják az idősebbek), hanem mert nem akarjuk a gyerekeinket beletaszítani abba a szenvedésbe, amely a jövőben sajnos elkerülhetetlenné válik. Én pl. mindig szerettem volna megtapasztalni az anyaságot, de nincsen szívem életre kényszeríteni valakit csak azért, hogy két-három évig babázhassak. Mert amúgy amikor valaki azt mondja, hogy gyereket AKAR, elsősorban babára gondol, nem...? Nem pedig egy nagyobbacska gyerekre vagy tinire, akinek már van saját véleménye.
A mi generációnk valósága tehát az, hogy a tanulmányainknak köszönhetően talán (!) bekerülünk egy „jó munkahelyre” – ahol a főnökünk (aki többnyire boomer 🥴) legjobb szándékunk ellenére is egész nap cseszeget minket. Aztán este hazaérünk az üres albérletbe, ahol nem vár minket senki. Kínunkban bekapcsolunk valamilyen sorozatot, majd lefekszünk, miközben a mosatlan edények a mosogatóban rohadnak – és másnap minden kezdődik elölről...
Az értelmetlen hétköznapokat sokunknak csak egy-egy utazás töri meg. A közösségi médiában szoktam látni, hogy a velem egyidősek egy csomót utazgatnak a nagyvilágban – amit tökre megértek, mert amint feljebb kifejtettem, nincs (nem lehet) egyéb örömünk az életben. Marad az utazás, hogy legalább a jelenben legyen valami jó, ha már a jövő abszolút kiszámíthatatlan. De előbb vagy utóbb az utazásra is rá lehet unni, mert az embernek egy idő után feltűnik, hogy mindenhol ugyanolyan sz@r. (Erről később még részletesebben fogok írni...)
De akkor mi marad...?
Én abban látom az egyetlen megoldást, ha a mulandó világ helyett elkezdünk felfelé tekinteni. Ha a boldogságot nem idelent keressük, hanem az Úr Jézusnál. Ilyen szempontból talán valóban „szerencsésebbek” vagyunk, mint a nagyszüleink és az elődeink, mert nekünk már nem tud mit nyújtani ez a világ. Nincs, ami idekössön minket – nincsen gyerek, nincsen karrier, nincsen jövő... Szerintem sokunkat megtör az, hogy nem megyünk semmire ebben a mulandó világban. Hogy minden reggel, amikor látjuk feljönni a Napot, arra kell gondolnunk, hogy totál értelmetlen minden... Csak azért jön fel a Nap, hogy mehessünk pénzt keresni...? De miért keressünk pénzt...? Miért tartsunk fenn egy ilyen életet...? Ha valaki ilyesmin kezd el gondolkozni, azt a társadalom megpecsételi „idegroncsnak” – és sajnos van rá esély, hogy az illető csakugyan beleőrül a saját igaz (!) gondolataiba. De véleményem szerint ebből az állapotból lehetséges csak – Jézus szavai szerint (Jn 3:3) – újjászületni.
Mert innentől már csak az Örökkévalóság reménye marad.
–
A.