„Az ősi jóslat itt betelt,
Mit a hű Dávid énekelt:
Az Úr, halljátok, nemzetek,
Kereszten trónol köztetek...”
(Vexilla Regis)
(Az előző bejegyzésemben futólag utaltam az utazások kiábrándító voltára. Most erről szeretnék hosszabban írni.)
Ez nagyjából tavaly ilyenkor történt, amikor kimentem Luxemburg ország Luxembourg fővárosába. Elég nagy volt rajtam a nyomás, mert nem jókedvemből mentem, hanem mert lehetőséget kaptam, hogy egy EU-s rendezvényen Magyarországot képviseljem. 😵💫 Minden tagországból egy-egy (de max. talán kettő) hallgató vehetett részt ezen az egyhetes workshop-sorozaton, amely során megismerhettük, hogyan dolgoznak a szakmabeliek az EU-s intézményeknél (Parlament, Bíróság, Bizottság... stb.). Szóval Magyarországról én mentem ki egy szál magamban az oktatóim ajánlásával – amit amúgy a mai napig nem értek, mert más szaktársaim sokkal jobban megérdemelték volna a lehetőséget. Ennek ellenére mégis éltem vele, mert sejtettem, hogy elsősorban nem a workshopok miatt kell odamennem, hanem hogy valami nagyobbat tapasztaljak meg. Ezt számomra külön megpecsételte, hogy az indulás reggelén éppen a tanítványok kiküldetéséről szólt az Evangélium.
De be kell vallanom, hogy lowkey be voltam sz@rva az előttem álló héttől... Már csak azért is, mert életemben nem voltam még olyan távol az otthonomtól, főleg nem egyedül... De még a szüleimmel sem ültem addig soha repülőgépen. Úgyhogy szó szerint messzebbre és magasabbra jutottam, mint valaha... De nagyon nem éreztem magamat késznek.
Ezen kívül ugye az a nyomás is rám nehezedett, hogy bizonyos szempontból nekem kellett Magyarországnak lennem azon a helyen. Ezt úgy értem, hogy ha manapság rágondolok egy európai országra, egyből az a személy ugrik be, aki a workshop-sorozaton az adott országot képviselte. Pl. ha Olaszországról van szó, előbb jut eszembe M., mint Leonardo vagy a Colosseum – egészen konkrétan az az első emlékképem, ahogyan M. megszakérti a menzás pizzát. 😂😍 Szóval mindvégig bennem volt az egyéb szorongások mellett az is, hogy a viselkedésemmel nehogy még jobban lejárassam Magyarországot, hiszen akkoriban amúgy is mi voltunk az EU leghírhedtebb tagországa a külföldi sajtóban (is).
Ilyen értelemben valóban Magyarországnak éreztem magam a nemzetek között. Én voltam ott a legkisebb – az EU leggazdagabb országában csóró magyarként...
Az indulás előtt nagyon kíváncsi voltam, hogyan fog kinézni az a „leggazdagabb ország”... Valahogy az a kép élt bennem, hogy ha egy ország a gazdagságáról híres, akkor ott biztosan nincsenek olyan problémák, mint mifelénk. Úgyhogy amikor egyik délután idegenvezetést tartottak nekünk a városban, szomorúan láttam, hogy ott is ugyanaz van, mint Budapesten – gyönyörű műemlékek és gyönyörű templomok árnyékában ülő hajléktalan emberek... És ott is ugyanúgy átnéz rajtuk mindenki, mint itt... Csak annyiban más a helyzet, hogy ott három-négy nyelven tudnak alamizsnát kérni, mert Luxemburgban három hivatalos nyelv van – a luxemburgi, a német és a francia, plusz majdnem mindenki beszél angolul is.
Ezzel amúgy most egyáltalán nem leszólni akarom Luxemburgot, hiszen tényleg egy csodálatosan szép országról beszélhetünk (Mullerthal = chef’s kiss 😘👌), ahol mindenki nagyon kedvesen fogadott – csak érzékeltetni szeretném, hogy éljünk bárhol a világon, higgyünk bármilyen ideológiában, valójában nincs mire büszkének lennünk, mert mindannyian megbuktunk mint emberiség.
Úgyhogy ha esetleg most a nyáron mész valamerre, arra bátorítanálak, hogy a jól megérdemelt strandoláson és a nevezetességeken meglátogatásán túl próbáld megfigyelni azt is, hogyan élnek az ottani emberek. Ez elég elszomorító tud lenni, de talán segít perspektívába helyezni a dolgokat. (Nem mintha Magyarország bármiben különb lenne... 🥴)
Nekem nagy tanulság volt ez a hét Luxemburgban. Elvégre azt is megtapasztalhattam, milyen érzés egy négycsillagos hotelszobában sírni – amit ugyebár nem mindenki mondhat el magáról.
–
A.